Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bűnös vagyok? Én?

 Visszatérő bűneink vonzása, vajon mi mindenben nem enged, mi mindenre terjed ki? Egyszer érdemes lenne szembesülnünk ezekkel. Magunktól nem fog menni, és amitől kimondatlanul is tartunk, azt meg kellene tennünk; el kellene kezdenünk, egyszer ki kellene mondanunk és segítségül kell hívnunk az Úr Jézust ehhez. Valószínűleg sokszor hagyjuk ki ebből, meggyőzve magunkat, hogy a bűnösségemet én is észreveszem!

Nem!

Ha látnám, hogy a másik embert milyen úton - módon győzöm le, kihasználva hogy nem tesz megjegyzést sem, talán derengene valami abból, ami nem véletlenül takarja előlem Isten Irgalmát, a kapcsolatot, melyben nem keresőként tapogatóznék Isten felé éveken át.

Milyen kifejezhetetlenül szép Isten Irgalma! Egészen közel kell menni Hozzá! Nagyon! Egy pillanatra sem szabadna feledni közelségét. Így, a legszemélyesebb szeretetválaszainkban mindig ott lesz, és az addig jelentéktelennek tűnő gondolataim, szavaim, és cselekedeteim óriási falként omlanak le a Legtisztább Szeretet előtt.

Ha ezt nem tesszük meg, akkor abból élünk, hogy a másik enged. Ennek súlyát, távolról sem ismerjük, amíg kedvező természetét elvárás szintjén meg is pecsételjük. Addig azonban a megbocsátásból nem sokat értek.

Bűnös vagyok?

A Szeretet ezt nem fogja kimondani soha. Ahhoz nagyon, nagyon kellene szeretnem, hogy erre „magamtól”, rájöjjek.